Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

Stószi előszó

lelkiismeretnek, emberségére emberségnek. Intésére, sugallatára feleletnek — tettnek. Ibsen mondása — költeni, írni annyit tesz, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett — csak akkor válik teljessé, ha hozzágondoljuk az azonos folytatást: olvasni annyit tesz, mint ítélőszéket tartani — önmagunk felett. A kettő ugyanaz. A két komponens találkozása, a közösségben összefutó ítéletmondás adja és hozza a bizonyosságot, az igazságot. És ez a találkozás a megváltás. A változás és változtatás. Harminc év előtt megjelent könyvemben — Fegyver s vitéz ellen — az első világháború tanulságait vonultattam fel a második világháború elrettentetésére. Harminc év múlva — az atomháború küszöbén — sem mondhatok mást. Semmi sem változott. Állok felváltatlanul ugyanazon a vártán egyazon ellenség — a katona, a szoldateszka, a háború — ellen. Újra csak magamat ismételhetem, a stószi őrhely tegnapi jelszavát, intését, sugallatát: „Hogy a bűn ne lehessen újra erény, hazugság ne lehessen igazság, imperialista fegyver ne lehessen szociális értelem, hogy gyilkos virtus, vitéz, ha szolga, vagy zsoldos, ne lehessen hős: szót kellett kérni. . . Fegyver s vitéz ellen éneklek. Az kit írtam, nem mulatságból írtam. És nem magam. Itt nem én beszélek. Hullák és némák, vakok és gyilkosok vádoló beszéde ez, akik szót kérnek, amikor gonosz indulatban, az utánam az özönvíz felelőtlenségével az élet mai urai újra hullákká, némákká, vakokká és gyilkosokká teljesítik ki az embert. Vegyétek: ez a mi mondanivalónk. Ennyi a mi értelmünk és örökségünk! Fegyver s vitéz ellen éneklek . . . Add tovább!" Nem adták tovább! Vigyázzatok! Magányos strázsa szólt újra. Váltsátok meg, váltsátok fel végre! Adjátok tovább . . . 30