Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

MAG HÓ ALATT - Új szlovákiai magyar regények

ha Györké Anti „már nem halad, csak álldogál. Most már csak egy gondja van, hogy le ne taszítsa valaki még az útszélről is". Város jártában Ács Kálmán épp tőle jön. Felhajtottak egypár kupicát, de csak „kapdossuk a szót innen-onnan . . . Nincs miről beszélnünk . . . Kellemetlen dolog a mellébeszélés, különösen akkor, ha az ember tudatosan teszi, szomszédos ez már a huzagsággal". így dohog még sokáig Kálmán, aztán hazatérve, a kaszálógép munkáját figyeli, mire hirtelen egy motoros kanyorodik eléje: „Azonnal menjen. A fia kezében felrobbant egy gránát. Homokért voltak, ott találták." Nem lehet elfelejteni a háborút. Újra keli élni adóját; árát követeli még utólag is: „Nem akartam emlékezni. Most, mint akik gyóntatószékbe lökdöstek, idejöttem." Hová? Szembeheveredve egy folyón túli nyárfával, mely ma már a csehszlovák —szovjet határt jelzi. Ennek a határ menti nyárfának kettős története van: hősünk más és más körülmények közt ismétlődő — két legválságosabb időpontjának máig érő -- néma tanújáról van itt szó. És szemben e mindent látott néma tanúval „élnem kellett újra a százszor elátkozott háborút". Ács Kálmán kétszeres fogoly és kétszeres szökevény volt. Horthy-szökevény és szovjet szökevény. A fiatal bodrogtáji gyereklegény a Horthy-hadsereg bomlása idején került a második világháború egyik legértelmetlenebb gépezetébe: a magyar csatlós seregbe. „Ez a gépezet önmagát őrölte már, saját magát taposta össze. Micsoda hadsereg az, amely csendőrök sorfala között vonul a harctérre?" A géprész, a kisember, mint sok más társa, szökik, elbújik verembe, didergő bizonytalanságba, félelembe, míg át nem vonul felette a front. Szabad! Felszabadult mindenképpen: mint kényszerkatona és mint szegényparaszt. Üj élet kezdődik. Hittel eltelt fiatalok újmódi kommunisták életét kóstolják, próbálják. Lelkesednek, szervezkednek, aztán Ács Kálmán egyszerre csak ott áll egy menetelő tömegben, és a vonat újra keletre döcög vele. Fogoly lesz, de most már szovjet katonák kísérik az óriási, letarolt, a németek által „felégetett földre", jóvátételi munkára. 1945-nek volt egy zavaros, karcos utóize. A szovjet falvakat, városokat, utakat, vasúti pályákat, melyeket a háború és a nácik barbarizmusa elpusztított, újjá kellett építeni, rendbe kellett hozni. Amilyen logikus volt az 207