Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

Stószi előszó

A magány a látszólagos ellenmondás talaja: a paradoxon iskolapéldája, ahogy fentebb mondottuk. A magány például az izoláltság és a szerénység, sőt szemérmetesség adottsága, de kifejezni — és így elmulasztani — csak ellengesztussal lehet: exhibicionizmussal, felfokozott önmutogatással. A magány a beharapott száj konoksága, műfaja a monológ. Magammal, magamnak beszélek, és hangom mégis a hangszóró erejével és energiatöbbletével ér el a tömeghez. Magányban lehet-e az ember közíró, érlelődhet-e publicistává, amikor a publicisztika előfeltétele és helye a fórum, és módja a kiállás, ágálás?! És mégis a közíró példája, mintája lehettem: a magány csendjéből kellett fórumot teremteni, minden szót innen, e vizsgáztató, tisztító csendből szinte rakétaerővel kilökni, hogy kirepülve hathasson, célba találjon. Ez a nagy feszültség telíti ekrazittal a magány mondanivalóját. A kicsinység tudata állandó maximumra késztet. És ilyenkor nem csendes, öntetszelgő meditáció folyik, hanem akció, mely tetté robban. A belázasodás itt elkerülhetetlen; a Győry Dezső rögzítette kezdeti portré máig is érvényes: ,,Sápadt lázban égő, hősi, furcsa Fábry." A különbség mindössze annyi, hogy a „furcsa" jelző értelme és rejtélye mára megvilágosodott. A stószi magányt nem utolsósorban a kisebbségi helyzet határozta meg, és valahogy tükörképe is az egésznek. Kiestünk egy változatlannak hitt, beidegzett nagy közösségből, az ezeréves Magyarországból: az édesanyát vesztett árvák sorsa lett a miénk. Magunkra maradtunk, és begubózottan. De épp itt, e passzivitásban fordult csodájára, aktivitásba helyzetünk: a világ hangja elől el nem zárkózhattunk, világosság, új-ság, más-ság áradt felénk és belénk. És egyszerre többet láttunk májunknál, és többek lettünk kicsinységünknél. A világ többletével, színeivel, hangjaival, valóságaival, szépségeivel és jajaival telítődtünk. Magyarságunkat a világ hullámhosszára állítottuk be, és többé nem lehettünk egyedül, de elkötelezett egyformák: emberiség tudói, emberség vállalói és hirdetői: a vox humana megszállottai és realistái. A minimum — a kisebbségi helyzet — maximumra kényszerített és képesített. A mondanivaló a nálunknál nagyobb közösséget szolgálhatta. Az ember az adottságot vagy elfogadja, és azonosan éli tovább, vagy megváltoztatja: kitör belőle. Az adottság lehet az ember átka és lehet áldása: megrekesztője és kilen18