Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

MAG HÓ ALATT - Fiaim, csak énekeljetek!

rakok le szellemi téren," mondotta amaz utolsó beszédében, a dunapata j i művelődési ház avatóünnepségén, mely ma Kodály legigazabb testamentumaként szól hozzánk: „Ezek a zenés iskolák megmutatták, hogy tulajdonképpen Kolum­bus tojása az egész. A zene múlhatatlan része az emberi mű­veltségnek . . . Zene nélkül nine? teljes ember . . . Nélkü^z­hetetlen. S kiderült, hogy ezekben az iskolákban, ahol a zene is tárgy — kötelező tárgy, mindennapos tárgy — minden egyéb tantárgyat könnyebben és jobban tanuknak a gyerekek. . . Azt kérdezték tőlem: még mennyi ilyen iskolát kellene csinálnunk, hogy megoldottnak tekintsük a problémát? Hát miután több mint hatezer népiskola van az országban, azt elérni, hogy mind a hatezerben ilyen tanítás folyjék (mint az eddigi százban) — száz évnél hamarabb aligha tudjuk. Ezért neveztem ezt százéves terv­nek, amit ostoba emberek akkor iróniának véltek." Adott, adhatott volna valaki ennél szebb, békésebb, emberibb tervet népének és követésre méltóbbat a világ­nak? És a világ tudja ezt. Hány külföldi van, aki arra a kérdésre, mit irigyel Magyarországtól, rávágja: Kodály országos méretű, reális zenepedagógiáját, népét emelő nagyszerű zenealapozását. És ez így van jól. A magyar nép és a világ mától kezdve el van kötelezve egy gyönyörű tervnek, egy komoly realitásnak. A francia ellenállás már­tírja, Gabriel Péri, utolsó levelében „éneklő holnapokról" ál­modott, Kodály megvalósította az „Éneklő Magyarorszá­got". És a világ csodálkozik, és tiszteleg, és mi — a gyász szorításában is — örvendezni tudunk. Pedig — végeredményben — nem történt más, mint hogy egy ember egész életén át konok kitartással, makacs monotóniával és jóságos türelemmel ismételte azt a csoda­mondatot, amit egy magyar költő egy évszázaddal előbb tragikus fokon, nemzete nagy esettségében, árvaságában vigaszként mondott és üzent: „Fiaim, csak énekel­j etek!" Ez a felszólítás — Tompa üzenetében — kétségbeesett mentő sikolyként hatott. A Kodály-felszólítás: reális pa­rancs. Olyan folyamatosság kezdő üteme, mely nem sza­kadhat meg soha. Ez az ének, ez a zene: az élet, az ember záloga. Életek, emberek: örökösök felelnek érte. (Irodalmi Szemle 1967) 166

Next

/
Thumbnails
Contents