Rejtett ösvény – Csehszlovákiai magyar költők, 1918-1945

Antal Sándor

Míg fajtád eleje buta közönnyel fordult el tőled, az alja meg hagymát evett és utána búsan bagózott; nevednek zászlóját magasra ők tűzték, maguk büszkén hogy álltak alattad a talapzaton. Tarka testőrség állott melletted, sok szódat kik érték. Kaján arcodnak pogány fényétől, azért közelről egészen nem láthatott senki meg téged. Csak egy volt akkor, ki látott. Véred szent öble: az asszony. A kéj kelyhében áldozatos magasságba sikoltva emelt fel, igét kiváltó, téged jövendőnek máris meglátó hisztériával. Mámorban zokogó Jeremiása züllött fajodnak, elcsukló fájdalmad hangja sokszor volt idegen nékünk, titokban téged is féltve, magunk is be félve, hallottuk bús dadogásnak. Meg sem is sirattunk, meg sem is gyászoltunk mégis eltemettünk, mielőtt meghaltál, el is felejtettünk. És hogy a jós álmod meglepett, ránk jött életnek, ajkad utolsó mosolyra derült. Magyar temetés volt. Voltak, kik hitték, hogy téged temetnek. Pedig haj, más volt ott a halott, akire nagy buzgón hányták a földet. Hitték, hogy utánad küldik az átkot. És a nagy tűzben bűnüknek százados vára hogy égett, hirdeték tele szájjal, pogány szépséged s az igéid égnek. Messze gurult el a régi forint, a föld is megindult alatta. Nem mult el a három egész nap; már tudtuk, hogy élsz. Messze, túl a határán a jónak és rossznak, hol megszűnt az embernek minden törvénye, amerre egyformák még nézni se mernek, ahonnan hírmondó soha nem jött el, túl a sötét kapun is, amelynek nincsen kilincse: 38