Rejtett ösvény – Csehszlovákiai magyar költők, 1918-1945

Mécs László

SÖTÉTSÉG ( Részlet) (1921. december) Mint gyermekek a gyöngyvirág-mezőkön elbűvölten: úgy mentem én, nevettem én s pacsirtaként fütyöltem. Űgy mentem, mendegéltem én, enyém volt minden ösvény, napocska szórt rám aranyat, nem volt irántam fösvény. Vadkörtefácska (vándorok oáziskája) szendert adott szememnek... s minden út embert, testvéri embert! Bármerre mendegéltem én, én mindig hazamentem. Szivárvány ült a vállamon, mint üdvösség a szenten. Találtam sánta varjút is s kettesben énekeltünk. Virág volt ajkam és szemem... S egyszerre minden eltűnt... Mint bús tinót a bunkó: úgy taglóz le a sötétség! Minden ösvényt elnyelt az Éj... Valahol sír a Kétség: hogy rossz gebéje megrekedt és hirtelen megőrül... Minden csirázó csillagot levert az égtetőrül az égig érő Gyűlölet gyalázat-ujju ökle és szitkos szája köpködik s jaj, kormot, kormot köp le, húll, húll a holló-színü hó... és megbarnúl örökre minden mező és minden út s szemem két nefelejcse... Kígyó tekerg a torkomon és nincs kéz, mely lefejtse. Valami lámpás kellene... Az útszéli keresztek fáján Jézus vigyázott és egy vándort sem eresztett lámpástalan, ha jött az éj... A szíve volt a lámpás s mindenki szépen hazaért: a béna, vak s a csámpás. Most eltűnt minden feszület, ellopták a Judások... Valami lámpás kellene... Ti hajnalhasadások: anyám, apám, nővéreim, öcsém és egy-barátom! tudom, hogy ég a szívetek, átsejtem éjen, átkon, 207