Rejtett ösvény – Csehszlovákiai magyar költők, 1918-1945

Jarnó József

ÉNEK MAGAMRÓL Nein járom a pusztát, mint a jó öreg költő. Manhattan fia, az amerikai Walt Whitman, aki szemébe húzva nagy szalmakalapot, bébarangolta a végtelen mezőket. Nem kábítom magam alkoholmámorral, nem próbálom meg a hasist és a néger asszonyok szerelmét, mint imádságos Verlaine, szomorú szeretője a párisi éjszakáknak. Én csak az egyszerű külvárosi utcákat járom, s néha énekelek szomorú, tompult, fáradt énekeket a házakról, melyeket lassan hóna alá kap az éjszaka, a szeretőm szeméről, amit magamba ittam, az emberekről, kik kedélyesen köszönve jobbra és balra, lassan leélik ócska életük — és magamról, ki fáradtan bújok meg egy-egy kávéházban, hónaposszobámban vagy kopott korcsmazúgban. Én nem vagyok apostol, s nem hirdetek embermegváltó, nagyszerű igéket, nem vagyok szent ember, ki hideg templomkövön véresre csússza ájtatos térdeit, nem vagyok tudós, s nem temetkezem öles fóliánsok tudásának fekete kertjébe, nem vagyok világfi, s nincsen monoklim, mellyel szemügyre vehetném az érett, kívánatos asszonyokat, még csak hős sem vagyok, s a szájam se nyílik, hogy magamat énekeljem diadalmas, nagyhangú himnuszokban. 181