Dienes Adorján: Regélő romok (Rozsnyó. Sajó-Vidék, 1935)

Serke

— Csak olyan valamit uram király — felelte Raíhold — ami végleg ide ragaszt ehhez a szép országhoz. — Hm. Lássuk csak : szerzek neked magyar feleséget. — Ehhez előbb más lenne szükséges, királyom. — Aha, értem. Tűzhely ugye, ahová beviheted a menyecskét ? Igazad van. Majd nézünk valami viskót. Hát ki is nézett egyet a király, azonban ez a viskó a hatalmas Saturhalom vára volt, ott a Bodrog partján. Ide volt már ragasztva az országhoz Raíhold, ide ragasztotta királyának kegye, ide a íűzhely, a föld a feleség. Ő és ufána gyermekei, majd unokái háboritlanul ültek Saturhalom várában, mignem jött a pusztulások pusztulása : a tatárjárás Kő kövön nem maradt Saturhalomban s midőn kitakarodtak a dúló tatár hordák, fölépült ugyan ismét a vár és falu, azonban uj helyen, beljebb a bércek közelébe s közvetlenül a sátor alakú hegy alatt. Azóta viseli a Sátoraljaújhely nevet. De Raíhold ivadékai szétszóródtak a íaíárdúlás káoszában, ifi e íájon nem íudíák isméíelíen s véglegesen megveíni lábukaí. Nyugaínak vették útjukat a zűrzavarok közepette és Gömör vármegyében köíöííek ki. Ott íalálkozunk velők Dezső comes személyében, aki az Árpádház kihaltával erősen ütötte a vasat a cseh Vencel, majd a bajor Otíó érdekében. De midőn Róberí Károly szép lassan magához kezdíe tériígeťni a Bebekekeí, Cseínekyekeí, Ráíoíyakaí s mind a megyei nemességei : ő elég ügyesen nem maradi az utolsó megtérők között, hanem önként Róberi Károly pártjára állott s úgy tudta a dolgokat beállítani, mintha a király neki köszönhetné a sorjában hűséget esküvő urak froníválíozfaíását. Róberí Károly nobilisán viselkedett és leghaíalmasabb ellenségének, Csák Máiénak halála után a feledés fátyoláí borította a múltra, adományokban s hivatalokban részesítette a hozzá visszatért nemeseket. A visegrádi vár királyi palotáinak termeibe gyűjtötte össze sokszor az ország urait és ritkán ment el onnan ezek közül valaki anélkül, hogy tarsolyában ne szorongatott volna valamelyes donációs levelet vagy kinevezési okmányt. — Hát te kedvelt hivem, Dezső comes — szólította meg egy ily alkalommal a király — akinek köszönhetem, - 296 —