Dienes Adorján: Regélő romok (Rozsnyó. Sajó-Vidék, 1935)

Tiszolc

ajdanában, amikor még Gömör vármegye nyugati szélén a némef szó nem volť riíka a nép között, ha valaki megkérdezte az erdő felé igyekvő fuvarost utjának célja felől, az legtöbb esetben így felelt : — Na um Theissholz geh' ich halt. Thei.ssholz . . . tiszafa . . . Tiszolc. Magának az ős^régi helységnek neve így került ki az erdőiben diszlő, nagymennyiségű és értékes tiszafa nevéből. Használta is azt boldog boldogtalan minden elképzelhető célra : épületfának, tüzelőnek, sétabofnak, bútornak, szerszámfának és fütykösnek. Sőt leveleinek használata is megtette az eredményt ott, ahol a kaszás nagyurat sutyomban akarták előhivogatni : végzett az ilyen levél főzete egykettőre méregdús tartalma folytán a kiszemelt áldozattal. Szállították is messze vidékre. Már hogy inkább persze a fát magát és nem annak mérgét. Még a messze Bácskába is elkerült az értékes tiszafa. Sőt elsősorban oda s akkoriban, midőn — a 14. század derekán — László érsek kormányozta az egyesített bács-kalocsai érseki tartományt és az ő tulajdonát képezte Tiszolc. Ott cammogtak lefelé a Duna-Tisza közén a nagy íárszekerek, megrakodva szép vörösbarna szinű tiszafával, amiből a bácsi érsekrezidencia részére gyönyörűséges bútordarabokat faragnak majd ki az arra hivatott céhbeli mesterek. Azonban László érseket nem valami nagyon érdekelték e remekbe készült drága tiszafa bútorok, mert - 271 - (|