Dienes Adorján: Regélő romok (Rozsnyó. Sajó-Vidék, 1935)

Késmárk

az öregíorony elsőemeleíi úgynevezett kis házába. Tágas szoba volí ez is, honnan elnézhette Thököly Imre a Tátra hófödte csúcsait és hallhatta a morénák mozgását: Emberek akarásai, országok sorsai, vezénylő szellemek dicsőségei por vagytok. Mindezt hóval födi be a szél. De a szél ismét eláll, de a hó ismét elolvad . . . majd valamikor. Ezt ti föld férgei, nem értitek. Eszébe vette-e Thököly Imre fejedelem az ő dicsőségének babéraival és gazdagságának aranyaival telehintett utjain a Tátra csúcsainak szavát? Akkor még aligha. De meg kellett azt értenie rövidesen, midőn a török szövetségesben csalódott, midőn hazájától örök búcsút vett, midőn Galatában szívszorongva leste mostohafia üstököscsillagának fénylő röppenéseit, midőn elkobzott összes javainak ingó kincseit csak Késmárkról tizenhat társzekéren szállították Bécsbe . . . Magát a várat és birtokot 80000 forinton a város vette meg, talán igy akarván elégtételt venni azon sok torzsalkodó viszályért, melyeket a Thököly család részéről tagadhatatlanul szenvedett. De midőn 1741-ben Thökölyék egykor pompában tobzódó és műkincsekkel megrakott várkastélya leégett : nem lett a lángok martalékává az expiálló engesztelődés és a Thököly Imre elvitázhatatlanul nagy szellemét s fénylő szabadságszeretetét megillető tisztelet, mert a város befogadta falai közé a haló poraiban Késmárkra hazaérkezett kuruckirályí. ... És az 1906-ik év őszén még egyszer visszatért halvány visszfényében a késmárki várkastély ősi pompája s fénye, midőn országos részvét mellett helyezték el hamvait az evangelikus templom mauzoliumában. Ott már most egyéb dolga nincs, mint hogy a Tátra tisztes fehér ormainak oktató filozófiáját hallgassa és azt szellemének erőátvitelével az utódoknak tovább adja. — 228 —