Dienes Adorján: Regélő romok (Rozsnyó. Sajó-Vidék, 1935)

Tarkő

— Tarczay Györgyöt — gyűlölte, neki uton-útfélen gáncsot vetett minden ügyei folyásában és akinek könnyű vére már Tarkő várát is elherdálta volna, ha Dorka rokonai nem állanak erősen talpukra s meg nem mentik azt. Most deres fővel szinte szégyelte e második házasságát és csak annyi mentséget talált reá, hogy hát magányos és gyönge nő volt, akinek isfápra volt szüksége és aki fiának apát akart adni, De Isten ióra fordított azután mindent. Igaz, hogy csak ennek a Loboczkynak halála révén. Mert ah . . . mily fényes, mily szépséges, mily édes idők következtek erre Tarkő várában. Midőn a szépséges Izabella királyné Lengyelországba uíazíában, vagy Sziléziából jöttében megszállt itt rövidebb-hosszabb pihenésre. Midőn az udvari dámák s urak brokátos-ékköves öltözékeiben andalogtak a várkertben. Midőn a vár ura, Tarczay György a királyné udvarlására sietett és lebilincselve ennek fönsége, szenvedése, bájai által térdet hajtott előtte és fölkiáltott : — Felséges asszonyom 1 egy életem s egy halálom, de ezt Izabella királynénak és szent ügyének adom. A mindenható Isíen engem úgy segéljen 1 És megpecsételte ez esküjét kihulló vérével, mert ime megkapta özvegy édesanyja a szivíépő híradást, hogy Tarczay György — az utolsó Tarczay — ott esett el Izabella ügyének védelmében, Nagyszőllős ostrománál... . . . Mind e képek s alakok végigvonultak ott a sötét szobában Bánffy Dorka lelke előtt. Beszélt velük, szemrehányásokat tett nekik, segélyüket kérte árvaságában ... Az őr kürtjelének harsogása ébresztette föl búsongó merengéseiből. — Ugyan ki jöhet e viharzó éjjelen — szólt magában — aki gyászomat és bánatomat megzavarja ľ Nyílt az ajtó és Drugeíh Györgyné Tarczay Anna, Dorka leánya lépett be. — Anna, te ?.. . tudod már ? . . . — Tudom szegény jó anyám — felelte ez könnyáztatta szemekkel — ezért is jöttem ide kegyelmedhez árkon bokron keresztül Homonnáról. Azonban jó Györgyünk elvesztése nem az egyedüli baj. — 188 —