Dienes Adorján: Regélő romok (Rozsnyó. Sajó-Vidék, 1935)

Sáros

ránya népek voltak a sarmaťák. A szlávok szívóssága, a hunnok vitézsége és a csúdok agyafúrtsága egyesüli bennük. Sok borsot is törtek a római birodalom orra alá Pannoniában. Nem csoda hát, ha a rómaiak itt is ott is erősségeket építettek, hogy az észak felől be betörő sarmatáktól nyugalmat találhassanak. Ilyen erősség volt hajdan Sáros vára is. Látta a világhódító légiókat és a büszke római sas uralgott ormain. Az ősmagyaroknak már készen hullott ölükbe az erős vár. Meg is maradt erősnek és fontosnak hosszú évszázadokon át. Az árpádházi királyok különösen karban tartották ésajnározták, mert felismerték fekvésének s erősségének előnyeit. Sőt egyik-másik király személyesen és huzamosabb ideig megfordult a várban. És keltezik a kuíyabőrös írásokat ékes góth betűkkel : In arce mostra regia Sarus . . . Különösen a szegény II. Béla szeretett a sárosi várban tartózkodni. Világtalan szemei nem láthatták ugyan a vár előtt terpeszkedő gyönyörűséges terra Epuryes körképét, de annál inkább élvezte a Turtur hegyek bükkösei és fenyvesei felől lengedező kellemetes ájérí. Úgy hogy nemcsak családostól, de seregesíől is itt töltötte idejét. No seregére szükség is volt, mert Boris unokafivére nem fért a bőrébe és addig-addig nyúlkált szent István koronája után, mig Béla király kénytelen volt kezére koppintani. A zborói csata veresége azután végleg elvette kedvét a írónigénylésíől. Az erélyes Ilona királyné pedig - 179 - (|