Dienes Adorján: Regélő romok (Rozsnyó. Sajó-Vidék, 1935)

Terebes

hol a megyegyülésekre : Tussay háť egyedül maradt a vár szép úrnőjével. O verebekre pariftyázott, Fruzsina galambjait etette unalmában. Egyszer aztán azt mondta Fruzsina : — Ej, mit nyűjjük az unalmat külön-külön. Tegyük össze. Vagy még nagyobb unalommá válik, vagy megsemmiződik. Próba szerencse. János diák, jöjjön kegyelmed lovagolni. Parancs, az parancs. Addig-addig lovagoltak együtt, mig az unalom ugyan nyargalvást eliramodott tőlük, de ők viszont belelovagolták magukat — egymás karjába. És a vak istenke bekötötte szemeiket. De János diák e köteléken át is szerelmese csillagszemének tüzét kereste, nézte még akkor is, midőn a várúr otthon volt. Ilyenkor aztán morfondírozott is magában Drugeth György : — Váljon miért pislákol hitvesemre ez a diák olyan nézéssel, mint aki nádmézet nyaldos? Csak nem vetett rá szemet ? Hej, te diák, akkor . . . A gyanakodó férjeknek már azon időben is használatos trükkjét vette igénybe : elutazásának adta színét. Hi is vonult szokásos kíséretével a főkapun, de azonnal visszatért egyedül a kis rejtekajtón. Lopva ért föl szobájába és megtorpant, mert a mellékszobában Tussay hangját hallotta : — Ah tündérek gyöngye, hold és csillagok testvére, asszonyi teremtések remekbe készült csodája . . . egy csókot . . . csak egyet . . . — Térjen kegyelmed eszéhez — csitította őt Fruzsina — férjem gyanakodással telve és magam is egyik unalmat elhagytam, hogy a másikba essek bele, ez pedig kegyelmed túlon-túlos szerelmi hajszolása. — Hajszolom, mig utóiérem, mig végre enyém lesz e bájkebel. S ha nem, én nem élem túl e hádesi kínokat, én az ablakon át dobom le roncs életemet. Drugeth György e szavakra már nem tudta türtőztetni hirtelen jött dühét. Berohant, átnyalábolta Tussayt és pillanat alatt a nyitott ablakon át lehajította a hatvan öles mélységbe, mialatt rekedten s torzult arccal kiáltotta : — Beste rongy, te 1 Teljesítem im óhajodat, hogy ne rontsad e világon bűzhödt életeddel az ájért... — 103 -