Ozsvald Árpád: Oszlopfő

Szélkiáltó

ÁRNYÉK Az ember elégett, eltűnt mindörökre, marék hamuját a kormos ég felszippantotta, mint az út porát, s tán radioaktív eső alakjában lehullott valahol a szomjas mezőkre. Sírját ki tudná megjelölni? De az árnyéka itt maradt; a borzalmas pillanat parányi része elég volt, hogy a csonka falra vésse, égesse az ördögi jelet. Árnyék .. . Nézem a képen. Holdvilágos estén hányszor kísért! Féltem. Gondoltam, maga a halál. Hiába szaladtam, nyomomba szegődött, ha visszafutottam, akkor megelőzött. Megszoktam később, megférünk mi ketten, az lenne furcsa, ha elhagyna egyszer, mint ama másikat, kinek a teste elolvadt a pokoli hőben. Árnyék .. . Kőre dermedt fantom, utolsó, riadt mozdulatot őrző, elszakadt film a fehér mozivásznon, 72