Ozsvald Árpád: Oszlopfő

Az árvaság kora

HA MEGHAL A TENGER Ha meghal a tenger, halálos veszélybe kerül az ember is. Cousteau Mikor a világ szennyét már nem tudja kilökni a partra, kásás, vonagló hullámain ragadós kátrány-, karból- és olajfoltok lebegnek, gyomrát kimondhatatlan mérgek rágják, benne higanytól megörült halak énekelnek, mint a megszállott dervisek körbe keringve, már nem visz tengeri rózsát a remeterák csigaházára, ollója lassan kinyílik, s úgy marad — holt ember keze háza küszöbén, Dávid hárfái, muzsikacsigák, pápakoronák, szétfolynak mind a szép héjú Volutaccák, kobaltkék tengeri szegfű, fehér krizantém csalános szirmai lehullanak feketén, a vérpöttyös tengerinyúl se menekülhet, bogárcsigák zsindelycserepét szél zörgeti a parti sziklákon, osztrigafaló medúzák gömb alakja kocsonyás gomolyaggá dermed, kagylók kapuja sarkaiból kifordul, köpenyük ölében csak torz gyöngyöt szülnek, és óriás kalmárok szeme lent a mélyben cipóként kidülled — mint az égi bikáké, kik mesebeli vasszérűn toporognak —, rakéta-testük derékig áll az iszapban, mósuszpolipok, tintahalak, nagy fejű ámbráscetek gigászi harca csak a mesében, részeg matrózok álmaiban él tovább . . . 45