Ozsvald Árpád: Oszlopfő

Az árvaság kora

lányok szoknyája vérpatak, Madonna karja kiszakítva, gyermekét a földre verték, mint szélvihar zúdul át a meggyalázott városon, rabolva, dúlva az ellenség; járja a táncát a halál, temetetlen hullák felett lobog pestises palástja, csatornák szennye árad, csonka koldusok tépett serege jajgat a lépcsők előtt, az égen csudajelként üstökös támad, szikrázó kard — az éjszakát kettévágja, megszállott próféták a romlott világ utolsó napjait hirdetik — nincs bocsánat! S jönnek a bocskorosok, bütykös kezükben kasza villan, szájukban csikorog a szó, fejük felett fa Krisztus szúette teste, nem hisznek már a mennyei lakomában, lecsap a bunkósbot, kőszörnyek sikoltva hullnak a mélybe, kőcsipkék leomolnak, kövér papok bűnbánó imája mit sem ér, a népnek nem égi manna, de földi kenyér kell, reszket a polgár, kincseit elássa, zsoldosok készülnek szörnyű mészárlásra, felnégyelt hullák, kerékbe tört vonagló testek, kitépett nyelvek iszonyú némasága, ó, fény, máglyák imbolygó árnya a kőfalon! Látom a szépség és borzalom kőbe dermedt századát, Pál mester göndör hajú ájtatos szentjeit, a poharat szorító kéz fojtott indulatát, a félig nyitott száj már nem mondja ki igazát, a láb megtörik térdben, a kőfej lehanyatlik, a kőkupolák gyertyafüstös, tömjénes magasában, rozetták kőcsipkés fényhálóján túl táncot lejt az álmok kövér angyala, Quasimodo lelke zokog a harangok énekében! 1971 38