Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

véreimet az ebéd utáni ájtatosság elvégzése után gyűljenek össze Êgyed prokurátor cellájában, gyászos közölni valóim lesznek! Bezzeg még a legjámborabb rendtag is csak úgy sebtében elsietett vagy egy Miatyánkot, mert a kíváncsiság hajtotta őket megtudni minél előbb a gyászos hirt. A felső folyosó órája épen egyet kongott mélabús hangján, midőn a prokurátor betette a vasveretes, nehéz tölgyajlót az utolsó páter után. A prior halotthalványan állt a cella közepén kezében a végzetes levéllel. A többiek remegve hallgatták a prior fuldokló szavát. — „Amitől féltünk, amitől rettegtünk, beteljesedett! József császár nyakunkba vetette a hurkot, hogy megfojtson minket, mint a vérszomjas karvaly, hogy megfojtsa rendünket, mely évszázadokon keresztül harcolt az egyház s a haza javáért. Siri hangon kezdte betűzni a halálos Ítéletet, a császár végzetes rendeletét... „Jónak láttuk a pálos rendet összes tartományainkban eltörölni..." Tovább nem folytathatta, mert elhalt ajkán a szó s tépett foszlányaiba belevegyült fojtott, fájó zokogás, mely szivettépőn jelezte, hogy rendházuk siralomházzá lett, hol mindannyian várják a haláltosztó pallos lecsapását. Lázas izgalom korbácsolta fel a lefojtott kedélyeket. Komor, hókadt arccal, vörösre sirt szemekkel bolyongtak a páterek a kongó folyosókon. Rémes gondolatok raja cikázta keresztül-kasul lázas agyukat. Tétován, kétségbeesve állottak bizonytalan, sötét jövőjük küszöbén. Ki tudja hova, merre veti őket a kegyetlen önkény, hogy kizavarva ősi szent fészkükből tétován, bolyongva ődöngjenek a külső élet rút útjain. A fiatalabbak mégcsak megnyugodtak valahogy keserves sorsukban. De az öreg, hófehér szakállú Euszták, ki egy emberöltőn át taposta sarujával a pálosok 98