Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

volt, kapuja tárva-nyitva és én beléptem az udvarába. No, de nem töprengek sokáig libákkal a hónom alatt. Felmentem a folyosóra, ahol kivont szuronnyal állt egy Öreg népfelkelő. Űgy nézett ki, mint a Képes Családi Naptár tetején az a harcsabajszú bácsi, aki nagyszámú családjának felolvas. Egyik ujjával csendet intett, majd egy ajtó felé mutatott nagy titokzatossággal. Letettem a libákat, kettévágtam a fegyvertisztitó-zsinóromat, megkötöztem lábaikat és megkértem az öreget, hogy vigyázzon rájuk. Azután be mertem kopogni a titokzatos szobába. — Herein! Hangzott belülről. Tehát németek. Benyitottam. Térképek a falon. íróasztal a szoba egyik sarka irányában, Íróasztal a másik irányában. Az egyik íróasztal felől sárga parolis főhadnagy, a másik felöl egy őrmester méreget végig. — Mit kivánsz ? — kérdezi a főhadnagy, aki csak tizedesi rangomról szerezhetett tudomást, de nem láthatta önkéntesi pántlikáimat, miután köppeny volt rajtam. Közel mentem hozzá és beszédbe fogtam. Alig mondottam három szót, rám rivallt: — így jönnek be ? így jelentkezik egy katona ? Mars ki! Kimentem és újra benyitottam a titokzatos szobába. — Mars ki és kopogjál! — Ordította a főhadnagy. Bekopogtam. Semmi választ sem hallok. Újra kopogok. Megint semmi válasz. Talán megszöktek a szobából? Kopogok hatszor egymás után, mire mint két veszett fenevad rohan ki a főhadnagy és mögötte az őrmester. A főhadnagy rázni kezd : — Mit kopogsz te Afrikából elszabadult özvegy majom, a szájadba ugrom te nilusi viziló, mit kopogsz, mit akarsz ? — Főhadnagy úrnak alássan jelentem, én csak szívességből beszélek németül, mert én tulajdonképen 92