Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

Hallgatás. Csak a kis falióra ketyegett. Csak szerkezete volt, de szive nem. „Nem könyörgök többé, jól tudom, elhagysz. Jól tudom, sohsem látlak többé soha. Jöjj, csókolj meg utoljára!" mondá a leány, karjait a férfi felé nyújtva. A férfi lassú vontatott lépésekkel közeledett feléje, — félt a leány kétségbeesésétől. De a leány mosolygott. Nem látta többé a leány szemeit, csak az aranyhaj csillogását és azt a csodás földöntúli mosolyát a végtelen, megértő, lemondó szerelemnek. Ráhajolt. Megcsókolta. „Ah..." mondá a virágos kerevet és unottan nyújtózkodott. A kerevet mindig unatkozott és mást sem tudott, mint sóhajtozni. Egyebet nem tanult. .Jó éjt! Aludni akarok," mondá a szőnyegnek és még egyet nyújtózkodott. A szőnyeg nem felelt. Az öregségtől és a bánkódástól teljesen megvékonyodott. Leszokott a recsegésről. Néha, nagy ritkán a padlóhoz beszélt, de oly halhan, hogy senki sem hallotta. A padló volt az egyetlen

j aki nem taposta és ez okozta a kegyet iránta. Kintről édesen és hűsen áramlott be a levegő a szobába és erősen duzzasztotta az ajtó mullfüggönyeit. A mullfüggönyök suttogva csevegtek. Kíváncsiak és fecsegők voltak. Egész nap kinéztek a kertbe és mindig volt meséinivalójuk. Libbenésükben gyengén megsimogatták a férfi kalapját, ahogy ott állott a leány fölé hajolva. Apró szellők suhantak a férfi kalapján át és a leány haján keresztül, mivel mindkettő csak árnyék volt, csak látszat, mint a napfoltok az aranyozott tapétán. A mullfüggönyök nem látták őket és senki más sem, pedig ott voltak. Az alkony szürke falat emelt köréjük és eltakarta őket. .Honnan jössz ? rózsák illatát hozod magaddal," kérdé a kommod, melynek kulcsa már rég elveszett. 79