Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

A kábulat pillanata kurta volt. Nehézkes kopogással nyilt a kis szalon ajtaja és bekacsázott Clarisse asszony legkisebb fia, a pötty emberke, a kis Potyi. A szomszéd szobából beáradó fény megtörte a hangulat varázsát, a szerelmes asszonyból anya lett. A kis ember sértett, panaszos hangon motyogta: Mamus a Freilein nem akaj Fotyinak adni mézes kajácot, mert azt mondja, hogy Potyi jössz volt, pedig ugye mamus Potyi nem volt jössz. A mama pedig ölébe vette a csepp emberkét és gügyögve becézte, csókolta. — Potyika jó, Potyika kap marcipánt mondja a mamus üzeni és Potyika szól kint, hogy hozzák be a teát. A kis ember elégedetten totyogott ki. Az asszony felállt az ajtóhoz ment és felcsavarta a villanyt s azután egy fáradt mozdulattal remegő kézzel simitotta, végig égő homlokát. A józan, sápadt villany világától az álom szerte foszlott, vége voll! Az asszony hamarább találta fel magát s mosolyogva kérdezte, mikor a teát behozták, vájjon rummal vagy konyakkal készitse-e? A férfi, ki érezte a kudarc szégyenét, megpróbálta az elveszett hangulatot visszavarázsolni, de az sehogy sem sikerült s csakhamar búcsúzott és ment; ment azzal a tudattal, hogy ez az asszony örökre kisiklott kezéből. Ösmerte Clarisset, ösmerte a nőket és tudta hogy ez az igazi pillanat nem térhet vissza többé soha s mig a lépcsőházban szivarra gyújtott, bosszúsan dörmögte: — Hiába nincs jobb gardedámja egy anyának, mint saját gyermeke. Este pedig mikor a kis gyerekek a boldog tudatlanság rózsás álmát aludták, akkor Clarisse asszony sok-sok órán át térdepelt a kis Potyi ágyacskája előtt, csókkal borította göndör, fürtös fejét s a bűnbánat keserves könnyeit sírta. A bünbánatét, melynek nem volt bűne, de a melytől örökre megmentette az ő drága fia. 76