Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

Szerette, de nem hitt a férfiben s ez a kétkedés mindennél jobban megóvta. Most is, mint oly sok délutánon át együtt ültek Clarisse asszony kis, barátságos szalonjában. A szobára ránehezedett a téli délután kora sötétje. A kályha csillámpalás ajtaján át a lobogó láng tétova fénysávot vont a szobába. Ez fénysáv választotta őket egymástól el. A nő beletemetkezett a puha zsöllyébe, lábát maga alá húzta; a lágy selyem kimonó szabadon hagyta nyakát és karjait, melynek fehérségén megsápadt a tüz fénye; a férfi bele nézett a tűzbe s lassan szivla opiumos cigareiíjét. Már rég hallgattak s ültek igy ebben a nagy némaságban, mely sokszor többet mond, mint a legforróbb szerelmi vallomás. Nem vették észre, hogy reájuk sötétedett vagy nem akarták észre venni, hogy mily észrevétlenül lopta be magát ez a szerelemre hivó, csalóka hangulat. Csak ültek hallgatva, de tudták egymás gondolatát. A férfi érezte, hogy az asszony tulajdonképmár rég az övé, hogy róla álmodik, köréje fonja a szerelmes nők glóriáját, mellyel szerelmük tárgyát, a férfit felruházva az antik hősök erényeivel, övezik. Tudta, hogy az övé s csak a döntő momentum alkalmas pillanatát leste, de tudta azt is, hogy az asszony habozását a kétkedés, a bizalmatlanság okozza. Most sötét volt az arc, nem árulhatott el semmit,, a férfi a kipróbált nagy nőbarát, ki tudta a nők gyengéjét, hogy a nőt hanggal, beszéddel kell meghódítani, minden óvatosságáról mérlegelve a helyzetet beszélni kezdett. Clarisse szerette, meg volt az alkalom és érezte, hogy ez a csendes, meleg, buja hangulat teleitatta lelkét forró szerelmes sóvárgással. Nem volt oka tovább habozni — Clarisse! A lágy csengésű baritonra megrebbent fázékonyan a nő, a férfi pedig beszélt, halkan, minden dissonans hangot kerülve, de mind jobban áthatva egy benső me74