Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

nyilván beleakadt az uszályomba ... igy hozhattam a ruhámon ide, a szobába. Lassan, tagozva mondta el mindezt ö nagysága s ezzel a dolog el volt intézve. — Bizonyosan ugy lesz — sietett Lizett is helyben hagyni s kiment, hogy vizet hozzon a mosdóra. Lassan ment ki s csöndesen tette be az ajtót, de alig ért ki a folyosóra : szétfutott üde, piros arca és elkezdett kacagni, hogy könnyekkel telt meg a szeme párja. Hogy is ne, mikor eszébe jutott, hogy világosan látta a hadnagy ur kezén mind a két keztyűjét, mikor az estefelé távozott. Hiszen a keztyüs kezekkel simogatta meg az ö arcát a folyosón, mikor meg akarta csókolni kimenőben. Valóságos nevető görcs fogta el. Kis fejét oda fektette az oszlopos folyosó korlátjára s az igazi táncot járt a kezein nevettében. Ugyan Lizi megbolondult ! — kiáltott rá a szakácsné. — Már megint valami bolondon töri a fejét, amit el akar járatni a Miskával. Vigyázzon magára. Tudja, hogy ő nagysága mily kényes az ilyenekben és nem tűri, hogy a férficselédekkel pajzánkodjék a ház fehérnépe. Lizike pedig még annál jobban nevetett. — Ha tudnád, vén csoroszlya, hogy min nevetek én most, nem adnád ezer forintért ! gondolta magában. Csak gondolta. Nem kell ezt tudni senkinek. Legkevésbbé a „nagyságos urnák", ki ott feszit a fővárosban, a vasúti „előmunkálatokat" hajszolja, befolyásában tetszeleg, államférfiúi tudatával fontoskodik s boldog, hogy szerényen tegezheti a bársonyszékekben ülő „kegyelmes urakat". Hadd legyen boldog és nyugodt, hadd higyje jámborul, hogy rendben van mindenütt a szénája. 47