Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

nézte a gyászos jelenetet. Könnyzápor között csókolgatták a pálosok kezét, ruháját. Mire kibontakoztak a zokogó tömegből, megkondult fönt a toronyban a harangszó angyali üdvözletre. A régebben már fészkéből kizavart szervita testvér kétségbe esett arccal nézett le a toronyból, csak úgy gépiesen kongatta a nagy harangot, mely bánatosan, keservesen sírt, zokogott a hires-neves pálos rendnek temetésén. Elszéledtek mind a zajgó világba, ki jobbra, ki balra, csak Ferdinand testvér ingadozott, habozott. Hoszszú félszázad pergett le azóta, hogy ide került s most bitangképen kódorogjon kint az életben ? Nem és ezerszer nem! Ha mindjárt ki is kergették, mint a csikasz ebet télviz idején kedves vackából, mégis csak itt marad. Elvonult a közeli tölgyes misztikus csendjébe hol minden fűszál, minden bokor szeretettel bólingat feléje. Leült a mohás szikla tömbjére s elgondolkozott. Hosszú ősz szakállába belekapott az ormokról lesurranó fuvallat s meglegyintette iszonyú lelkiháborgástól kipirult arcát. Csak néhány évvel ezelőtt végigrótta ezeket a helyeket. A hangulatos, költői lelkületű Ányos Pál fölkérte társának, jöjjön vele a nesztelen erdők mélyébe s meséljen neki az életről, melynek változatos utait már oly régen tapossa. A lelki béke, a boldog megelégedés tanyát ütött megvénhedt szivében — s most? Sötét éjszaka nehezedett elhagyott lakára. A törött ablakokon berohanó szél végigsivit a lakatlan cellákon, baglyok, denevérek, halálmadarak huhognak, vijjognak a boltivek alatt... Puszta, kietlen lett mind, csak úgy látja lelki szemével, hogy fergeteges sötét éjszakákon kikelnek a rég nyugvóra helyezett társak szellemei s végiglengenek pusztulásra szánt hajdani lakukon. Nem! Ő nem megy tovább! Itt marad a sirjukból kikelő szellemek közelében. Sátrat ver az erdők tisz100