Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

akik, ha az apjuk cseh rubrikákat tölt is meg szavakkal, magyarul éreznek, és magyarul kacagnak bele a mássá lett, de szívósabban és keményebben magyarrá lényegült levegőégbe. A tizedik lépésnél nevét kiáltották. — Bodák! Daróczy jött feléje, alacsony, zömök alakja, cigányos, sárga arca lassú, vártató nyugalommal nőtt közelebbre. — öcsém! — Tessék ... — Én láttam azt a levelett... — Iván a melléhez kapott ösztönös féltéssel — hagyja csak, tudom is, mi van benne. Adja át, nem bánom ... hiszen az emberek sokféleképpen gondolják jónak a dolgokat... De mondja meg, amikor átadja, hogy én üzenem, várjanak. Kitartás, várjanak ... Hideg, megfontolt egymásutánnal futottak ki belőle a szavak, mint mocsár fenekéből a gázbuborékok. — Ugye, megmondja ezt otthon, öcsém? Iván hirtelen arra gondolt, hogy ma este Kormos nyálkás tenyere Klári csak őneki nyílt szépségét fogja fertőzni. — Nem!... Daróczy hökkent, megbillent egyensúllyal nézett rá. De egy szempillantásig tartott ez csak nála, mert nyugalma visszatért. — Nem? ... Jó ... hát akkor majd megmondja más ... Megfordult, és köszönés nélkül indult a Lánchíd felé. Korán jött az este. Lámpát gyújtott Iván, mire elkészült a csomagolással. Zúgott a feje, a homlokán duzzadtan feszültek az erek, kóválygó léptekkel állította a becsukott koffert a fal mellé. Nagy, erős álmosság jött rá, az óráját nézte, még volt valamennyi ideje a vonat indulásáig. Lefeküdt a díványra, hintázott vele az ágy, amikor végigsimította az arcát, forró lett a keze. Este indul, másnap este elér a vonat Patakra, onnét vicinálison fog menni egy darabon a határig. Lovákné jött be a szobába. Megállt az ajtó mellett, a széthányt ruhaneműt nézte, és megállt a szeme a kofferen. 87