Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

következtek. Iván szeme Máriát kereste. Mária, mire ráakadt, már talán a tizedik férfi kezében volt. Mint a szerelmes gondolat a virágos rét felett, úgy suhant végig a parketten, éhes férfiszemek nézték a tánc közelségéből, éhes férfikarok vonták görcsös szorítással magukhoz. Mária boldog volt, kipirult arccal repült, örült a tánc mámorának, feje könnyű jósággal, gondolat nélkül simult izmos férfimellekhez, vékony ujjai érzéstelen vígsággal tűrték kemény férfikezek izzadt szorítását. Lengyelné állt meg Iván mellett. — Nem táncol? — Nem. — Miért? — Nem tudok. — Látja, ez kár, ma mindenkinek tudni kell táncolni. Látja, Mária él-hal a táncért, az ő kedvéért megtanulhatna. Iván elvörösödött. — Nagyságos asszony, énbennem még maradt valami az állatok ősmoráljából. Én nem kívánom ezt a társasági formák szerint történő magtalan párzást. Lengyelné nevetett. — Magának nagyon eredeti ötletei vannak, Iván. Iván. Ez volt az első eset, hogy Mária családjában bizalmasan, nevén szólították. — Magának mégis meg kellene tanulnia, mert Mária nagyon rokonszenvez magával. Én anyja vagyok, nekem megvallotta, hogy maga a legszimpatikusabb neki a fiatalemberek között... Ivánt ez a jó szándékú anyai ravaszság megszédítette, agyát elöntötte a vér. Dadogva tudott valamit válaszolni, amit Lengyelné már meg se hallott, mert táncolni vitte egy hozzáillő öregebb legény. Ivánt ez a néhány szó egészen megzavarta. Tehát Mária rokonszenvez vele. Jóságos isten, hogy ő ezt nem vette észre. Persze, hiszen mindig ostoba félszegséggel közeledett hozzá, ami megfagyasztotta a lány minden ébredő melegségét. Kiment a folyosóra, mert nem tudta nézni a kavargó tömeget. Cigarettára gyújtott, és ahogy az első füstöt kie69