Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

kolomp szavát várta. Daróczy kolompja szólt erősebben. A megye hajdani ura új megyét talált odaát, onnét kolompolt át az itt rekedt magyaroknak. Iván a könyvesboltban egy tanárral akadt össze, aki őt is tanította latinra meg magyar irodalomra. Politikáról kezdtek beszélni, másról nem is beszéltek az emberek, a politika mindennapi sajgó sebe lett mindenkinek. — Bizony, jobb lenne, ha tanár úrék a helyükön maradnának ... Be se tudta végezni a mondanivalóját, tanáros gőggel förmedt rá volt tanára: — Ügy látom, fiam, te is a csehek szolgája lettél már ... Iván elhallgatott, vette a kalapját, és szótlanul ment ki a boltból. Iszonyatos emberutálat fogta el: hát ezekért az emberekért járta le már két hét óta a lábát, ezekért teszi álmatlanná az éjszakáit? ... Hadd rohanjanak a vesztükbe. Hadd szenvedjenek, a szenvedés tán keményre acélozza ezeket az ellágyult gerinceket, amelyek nem képesek egy elhatározó, önálló nagy lendületre. Mert hiszen ez a külső szent keménység nem a lelkük, ez csak cifra, tetszelgő öltözet, amely eltakarja vacagó féltését annak a kolduskenyérnek. Ezek az emberek attól félnek, hogyha itt a helyükön maradnak, és küzdenek, és kitartanak, akkor odaát nyegle ficsúrok hazaárulóknak fogják őket kikiáltani, és jön majd a változás, és ők kipenderülnek állásukból. Nem látják meg, hogy ebben a nehéz pillanatban nincsen szentebb hivatásuk, mint a helyükhöz körömszakadtáig ragaszkodni, és ha arcul ütik őket az új hatalmasok, akkor a másik arcukat kell odatartaniuk a sújtó tenyér elé. Nagy és válságos történelmi pillanatokban nincs egyén, és nincs egyéni fájdalom és egyéni megszégyenülés, hanem van egy nagy, erős, kollektív csak azért is. A fejét csüggesztve haladt ki a városból a szőlőhegyek felé. Túl a vámsorompón a nevét hallotta. — Iván!... Megállt. Hátrafordult. Klári volt. Nevető pirospettyes kartonruhája volt rajta, 43