Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

padt volt, mint azé, aki messzi útról tért meg, a szája vértelen és feihér, de könnyű és nevezhetetlen mosolygás terült el rajta. — Iván ... A gyermek már mellette volt a párnán, és ahogy Iván Mária lehulló kezét felemelte, azt kérdezte tőle: — Ifjabb Mária? Mária a fejét a gyermek felé fordította. — Maga akarta, hogy így legyen ... Az ablakhoz lépett hirtelen, mert nem bírta volna el, hogy más is lássa azt, ami benne végbemegy. Az udvarukra nyílt az ablak, kint a késő ősz váratlan ajándéka volt: ragyogó nap az égen és meleg sugarak a lehullott leveleken. Szekér állt az udvaron, és a szekér körül a pallérja, Sebestyén Gyula intézkedett, deszkát vittek az épülő munkához. Itt bent pedig az ő élete folyt: az ott kint és ez itt bent együtt az élet egyetlen formája, most már biztosan tudta, hogy az egyetlen. És a folytatás, amely örök és mindenek fölött való. Páncéllá keményült a szoba négy fala: ők hárman belül maradtak, és kívülre záródott a külső világ. Itt bent pedig csodálatos fényben ragyogott minden. 197