Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

Iván keményen tisztelgett az őrmester előtt. Az őrmester logikája egészen helyes, gondolta, hiszen volt már idő, és voltak már körülmények, amikor sokkal több ember életéért felelt, ezt a harminc embert tán ő is elvezetheti a negyedik utcáig. Ennyit őrá is lehet bízni. Az emberek felé fordult, magyarul szólt hozzájuk. — Fiúk, aztán milyen nyelven értitek a kommandót? Az egyik hosszú, erős legény kiállt a sorból. — Hát mi csak leginkább a német kommandót értjük, hadnagy úr. Iván hirtelen érdeklődéssel nézett az ember arcába. — Te vagy az, Jóska? Vigyorgott. — Én hát, hogy a frász essen ebbe a világba. Akkor, nem is régen, a másik háborúban Csepei Jóska is az ő szakaszában szolgált. A többi is megszólalt, és a legtöbbje német kommandóra volt eddig katona. Iván megállt előttük, felemelte a jobb kezét, és élesen, röviden, magyarul kiáltotta. — Vigyázz! Egyszerre koppant harminc kemény sarok. — Sorakozz! Mozgás lett, utána egyenes sor állt Iván előtt, és feszült lett a csend. Iván továbbadta a parancsszót, tovább is magyarul. Ez volt az első eset, sok évi katonáskodás után is, hogy magyarul vezényelt. — Kettős rendek, jobbra át! Űjra koppantak a sarkak, kettős koppanás, és a harminc ember ott állt a széles folyosón négyes sorokban. — Szakasz, in-dulj! Eléjük állt, és a harmincegy magyar kemény lépésétől zengett a kaszárnya. Az őrmester utánuk nézett, és ravasz kis nevetés volt a bajusza alatt. — így is jó ... csak menjetek... az a fontos, hogy menjetek ... Kint az utcán, az úttest közepén hátraszólt Iván. — Nótára, fiúk! Tábori zöld ruhában, új hátizsákkal, ragyogó új szíjakkal 193