Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

XVII A megvalósulás nem ment olyan könnyen, mint a kitervelés. Legelőször Lengyelnét környékezték meg, mert úgy gondolták, hogy ez lesz a legkönnyebb feladat, és az ő segítségével a többi simán megy. Lengyelné rémülettel nézett rájuk. Mit gondolnak, Ivánnak még nincs meg a diplomája, ő még addig nem gondolhat családra, Isten őrizzen attól. De meg az apjuk úgyse egyezik bele, az a komoly ember nem tudja játéknak venni az életet. A vége mégis az lett, hogy szövetségesük lett Lengyelné. Március végén útra keltek mind a hárman, hogy meglátogassák Bodáknét, hadd ismerje meg Máriát. Útlevelük nem volt — minek az, mondta Iván, és olyan hittel mondta, hogy még a komoly tanácsos is elhitte neki. A határ előtt kocsira ültek, a kocsi megtelt velük és a sok poggyásszal. Fényes délben indultak neki a határnak. Magyar határőrt nem találtak, a cseh határőr megállította őket. Két izmos csendőr állta útjukat. — Hová? Iván egész úton jókedvű volt, itt is. — Haza. — Hol az útlevél? — Útlevél... az nincs. Olyan ártatlan meggyőződéssel mondta, hogy a két csendőr elnevette magát. — Hát akkor hogy akarnak bejutni a városba? Mária szólt. — így... kocsin. Lengyelné kivörösödött az izgalomtól, fiatal éveiből né114