Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

V

III A lábadozás lassan haladt. Iván, ahogy felkelt, még két hét múlva is legtöbbet a hintaszékben üldögélt. A köhögés nem szűnt, mélyről jövő nehéz ugatással tört fel a betegsége. Néhány napja pedig apró véres pontokat vett észre a zsebkendője fehérjén. Nem ijedt meg, amin maga csodálkozott a legjobban, csak az anyja előtt titkolta óvatos gonddal. A haláltól nem félt, csodálatos, ösztönös barátságban élt az elmúlás gondolatával, mint a keleti népek fiai. A halálban csak törvényszerűséget és a tökéletes megsemmisülést látta, egy felnyitott könyv lezárását, ahol mindegy, hogy hányadik lapon zárul. Sokszor megfigyelte önmagán, hogy a közeli hozzátartozók, barátok halálhíre nem döbbentette meg. Az elmúlt életek úgy tűntek fel előtte, mint az elszívott cigaretták: maradt a füst, ami azután elszáll, marad a hamu, ami a földbe kerül. És rágyújt az ember egy másik cigarettára. Érezte, hogy aki van, az jó, aki eltűnik, az nem hiányzik. Magányos élete, lelkének döbbenetes magányossága nem kívánta más lélekben való felengedését, és ez a sivárság néha úgy tűnt fel előtte, mint az az ember, akinek nem adatott testrész a szerelemre. A lábadozás csendes napjai termőtalaja voltak minden effajta gondolatfűzésnek, Szemző pedig, aki szinte mindennap meglátogatta, türelmes, mosolygós hallgatója volt. Legutoljára is, amikor ott volt, a vércseppet mutatta neki Iván. A jó fiú arcára döbbenet ült ki, amelyet a hirtelen gyújtott cigaretta füstjébe takart. — Semmiség, Iván, ott van a sógorom, az is esztendeig köpte a vért, oszt most fene baja. — Hidd el, igazán egyre megy, hogy semmiség vagy nem 101