Mint fészkéből kizavart madár... – A hontalanság éveinek irodalma Csehszlovákiában, 1945-1949

Kevés bútorkáját autóra rakják, Otthagyják a többit: földet, házat, marhát. Amit szorgos kézzel összekuporgatott, Ellenérték nélkül prédának otthagyott. Nem tehettek másképp, nem volt irgalom, Mert elfojtott minden erős karhatalom. Taksonyfalva népe körül volt kerítve Súrú csatárlánccal, s nem volt menekvése. Úton, útfélen portyázó Járőrök, Fegyveres katonák, csendőrök, rendőrök. Az igazoltatásnak nem volt határa: Gyanús volt az ember a maga falujában. Hurcolják a népet messze idegenbe, Hallatszik a sóhaj: Istenem, ne hagyj el! Szabadságra vágyott Taksonyfalva népe. Mégis szolgaság lett szorgalmának bére: Ahogy megérkeztek a szolgavásárra, Megtudták, hova jöttek, melyik majorságba. Olcsó lett az ember és préda a nemzet, Sajnos, nekik kellett elszenvedni mindezt. Bárcsak a jó Isten könyörülne rajtunk. Hallgatná meg Imánk, amit rebeg ajkunk. Ne sanyargatnának ártatlan népeket. Köztük a miénket — a magyar nemzetet. Látnák meg egymásban Isten teremtményét, S követnék Istennek eme törvényét: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!" Ez volna a földön a legszebb parancsolat Ha erre az alapra építnénk a békét, Megérnénk a világ újjászületését!