Mint fészkéből kizavart madár... – A hontalanság éveinek irodalma Csehszlovákiában, 1945-1949

S amint lenéznek a széles Dunára, fájdalom szalad a kétszáz ajkára: Mint a bó árvizek ugyan áradnak, rettegés, félelem el nem távoznak. Sem éjjel, sem nappal békét nem hagynak, sem éjjel, sem nappal békét nem hagynak. XV A végső töprengés éneke Oroszvárt a községi fogadó boltíves szobája — pad laj án szalma — túlról futóknak, földönfútóknak egy lélegzetvételnyi nyugodalma. Itt élnek kétszázan, és remélnek, hisznek, várnak, csodákat reklamálnak, mert, hogyha van, hisz van nekik Istenük, lehetetlen, hogy az fordult ellenük. Vizközi András is itt van velük, osztja a futók szomorú életét, lássa a nép Isten papját, hogyha hiába kiáltja elbujt Istenét. Nyugtat, vigasztal, igazi pap ö, szalmán aluszik, temet és keresztel, mert ebben a zsúfolt, füstös teremben megszült egy asszony a veszedelemben. Az izgalom előre hozta a szülés idejét az egyik asszonynál, szalmáira dült, kínokba merevült, iszonyúbb volt kínja az iszonyatnál, hisz az új hús még saját teste volt, kínok fogói tépték belőle ki.