Mint fészkéből kizavart madár... – A hontalanság éveinek irodalma Csehszlovákiában, 1945-1949

tott hajszát. (A négy és fél évtizeden keresztül ismeretlen dokumentum szövegét a Budapesten megjelenő, elsősorban csehszlovákiai magyar érdeklődésű kisebbségtudományi szemle, a Regio 1. száma tette közzé 1990 januárjában.) Ugyancsak előkerült e korszak egy másik máig ismeretlen dokumentuma, Szalatnai Rezsőnek egy nagyszabású, ám valószínűsíthetően befejezetlenül maradt memoranduma, mely több mozzanata alapján szándékában feltételezhetően megelőzte Fábry Zoltánnak, a korszak viszonylag bőséges memorandumirodalmából mindezidáig egyedül ismert tiltakozó írását, A vádlott megszólal

t. A fentieken kívül további kéziratban, vagy a szintén máig ismeretlen „ősszamizdatok" (Észak Szava, Gyepű Hangja, Menedék) útján terjesztett memorandumokról, kiáltványokról, felhívásokról van tudomásunk. (Szalatnai fent említett memorandumának szövegét a Regio ez évi 2. és 3. száma teszi közzé, mint ahogy a közeljövőben remélhetőleg napvilágot láthat a korszak dokumentumanyagának gyűjteményes kiadása is.) A szlovákiai magyarság 1945 utáni vesszőfutásának eseményeit mindezek ellenére hiába keressük a történelemkönyvek, lexikonok vagy enciklopédiák lapjain, hisz mindezidáig az e korszakkal foglalkozó tanulmányokban is — egy-két Jól ismert kivételt például Arató Endre, Janics Kálmán, Juraj Zvara munkáit leszámítva — csupán szórványosan fordulhattak elő ide vonatkozó, netán részletesebb információk. A történelem menetét azonban nem az határozza meg, hogy annak eseményeit feljegyzik-e vagy sem. Mint ahogy a történelmet átélő, egy-egy nemzedék sorsát meghatározó társadalmi földcsuszamlásokat megszenvedő egyének életét sem tudják befolyásolni a krónikákba foglaltak, legfeljebb csak az utódaikét. És az ember mégis fontosnak érzi, hogy feljegyezze élete eseményeit. Létezik tehát egy másfajta krónikaírás, egy, esetenként a tudománytól is eltérő ismereteket szolgáltató „történetírás": ez pedig a szívek krónikája, az átélt, megszenvedett érzelmek papírra vetett történelme. Érdekes kísérlet lenne — a nyugati történetírásban már használatos műfaj, az „oral history" eszközeivel — e kétféle történetírás összevetése, mely egyik oldalon is, másik oldalon is különböző hiányosságokra, átfedésekre vagy éppen többletinformációkra hívhatná fel a figyelmet. S ha erre az összevetésre kötetünkben nem is vállalkozhattunk, kiindulópontot talán adhatunk egy ilyen irányú kezdeményezéshez. 122