Mint fészkéből kizavart madár... – A hontalanság éveinek irodalma Csehszlovákiában, 1945-1949

93 A csécsénypatonyiak búcsúlevele Szalatnai Rezsőhöz Tanár úr! Eljöttünk, hogy amikor elhagyja szülőföldjét, az Itt maradó magyarok nevében, de különösen Csécsénypatony és a többi Patonyok képviseletében, megszorítsuk a kezét. ön tudja nagyon jól, mit jelent ez a szó: Csécsénypatony. 380 lakosú kicsi csallóközi falu, neve ma már szomorúan szimbolikus és a szlovákiai magyarság három éves szenvedését képviseli kegyetlen sorsunk összes borzalmaival. Ezen a napon, amikor ön, tanár úr, családjával beül a vasúti kocsiba és órák múlva megszűnik csehszlovákiai magyar lenni, nagyon sokan e szomorú magyarlakta területen önre gondolunk és valahogyan eddigi sok és nagy veszteségeink mellett egyszerre még szegényebbeknek érezzük magunkat. Tanár úr, ön képviselte a vigaszt és a reményt elkeseredettségünkben, akkor, amikor még semmiféle magyar fórum nem létezett itt, akkor, amikor nagyon, de nagyon egyedül voltunk ön, tanár úr, mint választatlan, kinevezetlen és mégis mindannyiunk szeretetén és bizalmán, megbecsülésén át egyetlen .fórumunk" volt, akihez fordulhattunk, akitől segítséget várhattunk, aki meghallgatott, aki gyűjtött és juttatott oda, ahol a legnagyobb volt a szükség. Különösképpen mi, patonyiak, gondolunk önre különös hálával tovább ls, és szeretettel kéljük, sorsunkat kísérje ezután is figyelemmel. Emelje fel szavát értünk Odaát, ahol jobban meghallgatják és ahonnan talán több orvoslás várható, ön tudja, hogy mindazok, akiket internáltak, börtönre vetettek, mindmind ártatlanok voltak. Szigorú bíróságok felmenteni voltak kénytelenek minket. Ennek ellenére mindenünkből kifosztottak, földjeinket, házainkat, kicsi és közepes gazdaságainkat is legtöbbszőr az utolsó ruházatig elrabolták, egy őrült, törvényesnek hazudott tobzódásban. Megkínoztak és kínoznak az összes elképzelhető földi gyötrelmekkel. Nincs nyugodt nappalunk éjjelünk. Ütnek-vernek, az örülésig jutottak nyugodt idegzetű férflaink. És mindezt már három éve szenvedjük. 113