Mint fészkéből kizavart madár... – A hontalanság éveinek irodalma Csehszlovákiában, 1945-1949

teremtett, hiszen ilyen összezsúfoltságban a súrlódások elkerülhetetlenek. Nagyon el vannak keseredve ezek a többnyire ldös emberek, úgy fáj a lelkem látni, hogy mennek tönkre a magyarság legjobbjai testileg, lelkileg és anyagilag is, mert soknak bútora pincékben van elhelyezve, ahol bizony tönkre fog menni. Ez a legsúlyosabb, hogy az .elítélt" magyaroknak otthonuk se lehet, amit sajátjuknak mondhatnak. Élni se érdemes így. Én is albérleti szobában lakom már majdnem 2 éve, miután kitettek szép kis lakásomból, sötét lépcsőházi szobám van, s én, aki kézimunkával foglalkozom, most a hideg idó beálltával napközben tétlenségre vagyok kárhoztatva, mely sok veszteséget jelent. A dédapám apja 1800 körúl főbíró volt Kassáin, azóta családom tagjai a város vezetői voltak, sok közintézmény fűződik nevünkhöz és nekem annyi jogom sincs, hogy szülővárosomban egy szerény kis lakásom lehessen. Ismételten kérem, kedves tanár úr, hívja föl a tárgyaló bizottság figyelmét az .elítéltek" súlyos helyzetére. Vagy vegyen át bennünket a magyar állam, vagy szüntessék meg az üldözést. Ha szüksége volna az egyes súlyosabb esetek részletes ösmertetésére, én az igazságnak megfelelően szívesen megcsinálom. Gőmöry igazgató úrtól újév előtt hosszú levelet kaptam. Azt írja, már úgy megszokta Sóskutat, hogy nem is kíván többet onnan elmenni. Belekapcsolódott a közéletbe, több egyesületnek és a 48-as emlékbizottságnak a tagja, s így tudásával hasznára lehet a magyar ügynek, ami itt neki igen hiányzott. Engedje meg, tanár úr, hogy hosszú levelemmel igénybe vettem idejét, de tudom, hogy szívén viseli az itteni magyarság sorsát. Mégegyszer hálásan köszönve jóságát szívélyes üdvözletét küldi őszinte híve Éder Elza. 105