Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

Emma beleremegett, szerette volna elhárítani a férfi kezét, de valami megbénította, és hagyta. — Sok bajod van, igaz? — kérdezte halkan a férfitól. — Sok. — De azért élsz, és elég szép vagy. — Szép vagyok — ismételte lehangoltan a férfi — a mamám is mondta egyszer. — Neked van mamád? — Már nincs. — Nekem sincs, talán sohasem volt —, mondta Emma szelíden —, pedig mennyi mama él itt a városban. Én mindig nézem őket, a szegények ráncosak és öregek, a gazdagok szépek és fiatalok. A Kovácsné is mama, és olyan fiatal és rózsás az arca, mintha nem is lenne menyasszony lánya. Ma dolgoztam ott, kimostam mind a szennyesét, és aztán a befagyott folyóban kiöblítettem. Olyan hideg és szúrós volt a víz, mintha gombostűkkel lett volna tele. Te ezt persze nem érted. Emma hirtelen abbahagyta, érezte, hogy minderről felesleges beszélnie, mert csak rá tartozik, rá, fáradt karjára és lúgtól kimart, vörös kezére. Nem használ a szánalom, a részvét, dolgozni kell, korán reggel, még didergő sötétben ébredni, munkába rohanni a nyikorgó, barátságtalan fagyos úton, megérkezni egy idegen konyhába, 6s fulladozni a szennyes, lúgós levegőben, aztán hazamenni, és újra kezdeni elölről mindent. — Szeretőd van? — kérdezte szórakozottan az idegen. — Nekem nincs szeretőm — felelte Emma ingerülten, és büszkén folytatta —, és bűneim sincsenek. Nem lopok, nem rabolok, és ami a fő, senkivel sem paráználkodom. — Bizonyára, mert nincs kivel — volt a gúnyos válasz. — Lenne, ha akarnám — vágta rá Emma. — A múltkor is Náthán akart a folyóparton, de én nem akartam. Csak nem fogok egy ilyen csúnyával...? — És velem? — Veled? — gondolkozott hangosan Emma. — Hisz alig láttalak, és azt sem tudom, milyen a tested. — Ha akarod, levetkőzöm. 95