Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

— Ne féltsd, okos lány az. Emma nem egészen értette; szerette Idát hangjával, szemével, hajával, meséskönyvével együtt. Vajon mit csinál most? Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy lássa, hogy hallja, de nem mozdult, restellt hozzájuk menni, félt, hogy Ida nem is áll vele szóba. A másik oldalról ugyanakkor Éva jött ugráló léptekkel, és kapkodva, kissé szégyenkezve mondta: — Ida hív. Emma felállt és követte. Ida a konyhában ült egyedül, az asztalra könyökölve,, komolyan, megviselten. — Látni akartalak — mondta halkan. — Haragszol? — kérdezte Emma. — Nem haragszom, nálunk úgysem maradhattál volna. — Mi lesz most teveled? — Most már semmi. — Behunyt szemmel mondta, és a katonára gondolt, hatalmas, erős karjára és forró nyakára. Érezte, hogy soha többé nem fogja felemelni, mert sohasem fogja követni. Nem szabad, nem lehet, mától fogva egyedül van iaz anyjával, és anyja nem segíthet neki. Nem segíthet, egészen biztos, senki sem segíthet; ezentúl minden szava, minden tette az ő számlájára íródik. Teljes felelősséggel kell élnie, senkivel sem beszélhet többé, sem az álmairól, sem a gondolatairól. Ügy kell fenőnie, mint a Linának, Lenkének, mint a többi zsidó lánynak, és várni, amíg eljön érte valaki, akinek biztosan szakálla lesz, mint az apjának. Vallomását mélyen megbánta, nagyon szégyellte, és elhatározta, hogy legalább egy évig nem mozdul ki innen, hacsak nem lesz okvetlenül szükséges. — Segíteni fogok neked, Ida. — Jó, Emma, majd hívlak. — A mama? — Űjra fekszik az ágyon, mint azelőtt. Friedné a sötét szobában feküdt kimerülten, magára maradva felkorbácsolt, zavaros érzelmeivel. Rettegve gondolt Idára, aki egy katonával csókolódzott, és ki tudja, mi történt még. Ki tudja...? Olyasmi volt ez, ami után nem 73