Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

A megszállás XLIV A súlyos csapások egymás után érték Dávidot. Nemcsak legjobb barátai és jótevői tűntek el hirtelen, hanem testvérei is pusztultak. Ezek a csapások annál súlyosabbak voltak, mert most már minden épeszű ember tudta, hogy a fasiszták napjai meg vannak számlálva, és a szlovákok közül már csak a megrögzött gonosztevők tartottak ki a hitleri fasiszták mellett. Ezeknek már semmi vesztenivalójuk nem volt. A szlovák nép, a munkások, parasztok, értelmiségiek felkelésének a híre úgy áramlott be e kegyetlen, zűrzavaros napokba, mint az enyhe tavaszi szél a fagyverte, kopár téli tájba. Hiába próbáltak a német fasiszták foggal, körömmel, mindenáron ellenállni, hiába rendeztek vérfürdőket a szlovák falvakban, hiába akasztották fel vagy kínozták halálra az elfogott felkelőket, minduntalan hátrálniuk, menekülniük kellett, mert a felszabadító szovjet hadsereg dübörgő lépteitől visszhangzott már az egész ország. Ezért fájtak kétszeresen a súlyos csapások, amelyek Dávidot e hetekben érték. Most ott ült a padon, hullámos, finom, selymes hajszálait oly jólesően lengette az őszi szél, mintha tavasz lenne. A békés őszi napfény zavartalan pihenést biztosított számára ezen a kivételes napon, úgy érezte, hogy a zűrzavaros, kínzó fájdalom kissé enyhül benne, és a veszteségek ellenére valahogy mégis sikerül megteremtenie magában a rendet, hogy tudja, mik a legsürgősebb teendői. Legszívesebben ő is a hegyek közé ment volna, de nem mehet, az anyja és nővérei fogva tartják. Noha egyetlen szóit sem szólnak, Dávid érzi és látja rajtuk az állandó félelmet és rettegést... Ki kell tehát továbbra is tartania mellettük, nincs más kiút... Ö jelenti számukra a vi546