Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

és bámult utánuk, karjai lehullottak, tekintete ernyedt, zavaros lett. Kezébe rejtett arccal, összekuporodva feküdt Ida Emma szalmazsákján, és zokogott. — Miért sírsz? — kérdezte Emma részvéttel. — Nem tudom, nem tudom ... — felelte dadogva. Szeretett volna mindent elmondani, de képtelen volt szavakba foglalni. Ez már nem volt álom, ez valami visszavonhatatlan és megváltoztathatatlan volt, bűn, vétek, miint a gyilkosság. Ö, ez már nem múlhat el nyomtalanul, mint az álom. Határozottan érezte, hogy nem fog többé katonákról beszélni, valaki a sok közül kivált, előtérbe lépett. Azon az éjjel úgy aludtak a szalmazsákon, ruhástul, ahogy ledőltek. Ida álom nélkül aludt, mintha fejbe kólintották volna. Emma nyugtalanul forgolódott, és gyakran felriadt. Először Náthánt látta közeledni, alakja azonban egyre kisebbre zsugorodott, és elgurult lángoló fénykarikákon. A fénykarikák visszajöttek, nőni kezdtek szélesebbre, tágabbra, és egyszerre aranykeretben eléje lépett ősz hajával, mosolygó vidám tekintetével a fiatalember a fényképész kirakatából. Csak az arcát meg körülhatárolt alakját látta, karját, lábát nem tudta elképzelni. Még erőlködött, hogy ép, egész embert teremtsen belőle, de nem sikerült; úgy érezte, hogy ehhez a mosolyhoz nem illik sem kéz, sem láb. Fájt és gyötrődött a szíve, nem bírt belenyugodni; szívesen imádkozott volna, de a mosoly, mely állandóan ott lebegett előtte, megzavarta; sem alázatot, sem áhítatot nem érzett. Fáradtan, kimerülten ébredtek fel hajnalban. Ida úgy érezte, mintha valaki a sötétségből, a mélyből dobta volna fel. Szótlanul besurrant a szobába, csöndesen levetkőzött, és Éva mellé bújt az ágyba. Emma karikás, beesett szemmel, mozdulatlanul fekve maradt, de úgy érezte, hogy állandó mozgásban van, és egyre távolodik Idától, Friednétől, Évától, Fodornétól, összes ismerősétől és az ősz hajú idegentől is, akinek mosolya olyan titokzatos, mintha egy más, merőben idegen világból mosolyogna feléje. A hajnal fénye láthatatlan szürke hálót font a szeme fölé, és újra elaludt. 51