Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

Emma magára kapta a szoknyáját, kezébe fogta blúzát meg kendőjét, és felszaladt a parti fák közé. — Már nem is látlak — kiáltotta lefelé. Menni akart, de meghallotta Náthán könyörgő hangját. Nedves ingére húzta blúzát, haját szabadon tartotta a nap felé, leült a fűre és várt. Vajon mit akar mondani Náthán, mit is mondhat neki, hisz eddig sohasem beszéltek. Szegény, biztos szégyelli magát, hogy így elesett. Különös, ha az ember elesik, akkor a másik mindig nevethetne... Egyszer, emlékszik, télen a síkos kút mellett elesett a gazdasszonya, és akkor ő az istállóba szaladt és onnan az ajtóból nevetve figyelte, hogy tápászkodik fel. Az asszony először körülnézett jobbra-balra, vajon látja-e valaki, és csak azután kelt fel. Náthán is biztosan restelkedik. Náthán, mielőtt feljött volna, sebzett arcát megmosta a folyóban, és arra gondolt nyomorúságos szégyenében, hogy megkéri Emmát, hogy hallgasson. De amikor feljött, mindez egyszerre elpárolgott Emma nyílt kék tekintetétől. Mosolyogva, szégyenlősen telepedett melléje. — Te nem félsz tőlem? — kérdezte pirulva. — Miért is félnék? — És ha megsimogatnálak? — Engem? Minek ... — Nem tudom, csak úgy — felelte gyorsan Náthán, és hirtelen meztelen lábára borult. Emma nyugodt és józán maradt. — Ne bolondozz, Náthán — mondta ridegen. Emma hangja meglepte Náthánt. — Ha nem hagyod abba, akkor elmegyek — folytatta Emma. — Maradj, nem bántalak. — De nekem már mennem kell. Felálltak, nyíltan egymás szemébe néztek. — Mi lenne — szólalt meg Náthán —, ha feleségül vennélek? — Engem? ... kérdezte ámulva Emma. — Inkább a Fodorné Lináját vedd el, jól főz ... — És te? 45