Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

apjának a kérdést, ha egy gyermek apja egyetlen szavára odanyújtja a kés alá a nyakát, akkor az apa is megteheti fia kérésére, hogy feláldozza a szakállát. Apja egyetlen szót sem válaszolt, de megindították fia szavai, arra gondolt, hogy a biblia tanai mégiscsak termékeny talajba hullottak... Dávid most már gondosan egyenletesre nyírta a szakállát, nehogy az összevissza nyirbált szőrzet bárhol is feltűnést keltsen. E művelet közben arca oly közel került apja arcához, hogy egymás nehéz lélegzetét hallották, megérezték. Az apa önmegtartóztatása ekkor véget ért, és nagyon ügyetlenül, bizonytalanul megsimogatta legfiatalabb fia lágy, selymes arcát. E tétova érintéstől Dávid megremegett. Rövid élete folyamán apja részéről ilyesmiben még nem volt része. Hogy megindultságát elrejtse, hirtelen két lépést hátrált, és e távolságból tetőtől talpig végigmérte újjászületett apját, akinek ő volt az alkotója. A madarak zengő hangja betöltötte zenével a szobát, szinte világított, mint az égő villanykörte fénye. — Érzem, apám — mondta megindultan —, már nem leszek árva. Az utolsó hónapokban engem Hitler hangja gyakran árvává tett, és álmaimban oly hontalanul ténferegtem a világban, mintha sosem lett volna sem apám, sem anyám. Ezért mindent alaposan végiggondoltam. Nem kell félned többé, apám, én már helyetted is féltem. Most mehetünk. De apja úgy érezte, hogy szakálla maradványai nem maradhatnak így, ezért seprűt fogott, és gondosan összeseperte a szőrcsomókat. Dávid pedig ügyes mozdulatokkal újságpapirosba gyömöszölte, és gyorsan a kályhába hajította, a hűlőfélben levő parazsakra. Amikor a döntő perc bekövetkezett, és távozni készültek, lentről az udvarból ismert, zajos hangokat hallottak. Már nem lehetett többé simán kijutni a házból. Dávid mégsem vesztette el lélekjelenlétét. Egyetlen szót sem szólt, de megakadályozta, hogy apja eloltsa a villanyt. Hisz ezzel elárulta volna, hogy itt voltak. Gyorsan apja kezébe nyomta 456