Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

forgott. Nem szabad, hogy testvéreinek bármi baja történjen, mert anyjának ez mérhetetlen fájdalmat okozna. Amikor testvéreire gondolt, ő nem volt köztük. Mély elmerültségében egyetlen pillanatra sem jutott eszébe, hogy vele is történhetne baj, hogy veszély fenyegetheti, mintha ő sérthetetlen és sebezhetetlen lenne. XXIX Kábultságából ijedt hang riasztotta fel. — Razzia! — kiáltotta valaki. Gyorsan hangzott el a figyelmeztető szó, de olyan visszhangot vert Dávid szívében, mint a szüntelen segélykiáltás. Nem tudta, ki szólt, csak látta, hogy a fülke ajtaja egyszerre kinyílik, valaki bedugja a fejét, és halk, jóakaratú hangon mondja: — Razzia. Utána eltűnik, mint egy jelenés. Egy utas lehetett ... különös utas, aki kötelességének tartja, hogy figyelmeztesse őt... mert ki mást kellett rajta kívül figyelmeztetnie? ... Zavartan kapott a kabátja ujjához, megvan-e a pénze, amit a kanavászba rejtett, aztán a belső zsebébe nyúlt, hogy kéznél legyen az útiengedélye. Kezében szorongatta a vacak papirost, és szíve hirtelen mintha a gyomra helyére lendült volna, enyhe hányingerrel vert és dobogott. Már hajnalodott, és a hegyekről a szürke, párás köd mintha a fülkébe is beáradt volna... Egyszerre csak két sötét ruhás gárdista, mint két gyászlegény, kilépett a szürke hajnali ködből, és igazoltatta az utasokat. Kérdések, válaszok hangzottak el. Dávid egy szót sem értett az egészből, mintha nagyon messziről érkeztek volna a hangok, de ugyanakkor a kezek mozgását oly közelről érezte, mintha egyenesen a szívét marcangolták volna. Egyetlen gondolat, érzés foglalkoztatta, amely szinte parancsnak hatott, minél előbb túl lenni a tortúrán, az igazoltatáson. Nem várta be, amíg rákerül a sor, hanem kezét előrenyújtotta, és az egyik gárdistának átadta az utazási engedélyt. 382