Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence
A család kedvence
— Szív a szívnek, arc, szem, száj nem is volt — dobta feléje közömbösen a szavakat az asszony, miközben elfordult. A centimétert kereste. — De volt arca, mert én gondoltam valakire. — Kire? — fordult feléje hirtelen az asszony meglepetten, bizonyosfajta zavarral is, mert közben észrevette, hogy a centiméter a nyakán lóg. — Nahát — tette hozzá bosszankodva —, rajta ülök a lovon és keresem. Dávid gyámoltalanul, lesütött szemmel hallgatott. Restellte már, hogy szóba hozta az egész levél-ügyet. A keserűség még jobban elmélyült benne. Ültében egymáshoz kellett szorítania a térdeit, hogy testének tartást adjon, nehogy lábai is remegjenek. Sírt, zokogott bévülről, szíve olyan gyűrött és nedves volt, mint a náthás ember zsebkendője. Ráadásul éppen akkor érkezett haza Richter is a városból. Az asszony nevetve, csengő hangon tüstént elmondta neki, hogy Dávid micsoda különös foglalkozást űzött vidéken. Richter a tréfát válaszra sem méltatta. Jó sokáig és erősen szorongatta Dávid kezét. — Megnőttél és megerősödtél, amióta nem láttalak — mondta jókedvűen, majd hátrált néhány lépést, és tetőtől talpig végigmérte. Miután levetette felöltőjét, bevezette Dávidot a könyvtárszobába, amely egyben hálószoba is volt. ott leültette. — Na, most beszélhetünk, Dávid, lassan egy éve, hogy nem láttalak. Sokszor gondoltam rád, amíg távol voltam. Hallom, hogy nehezteltél rám, mert akkor becsaptam előtted az ajtót. Joggal tetted, fiam, a te helyedben én is megsértődtem volna. Dávid még mindig hallgatott. Amióta nem látta, Richter alaposan megváltozott. Noha számított bizonyos változásra, de amit látott, teljes ellentéte volt annak, amit elképzelt. Azt hitte, hogy Richter lesoványodva, kiéhezve kerül viszsza, márpedig éppen az ellenkezője történt. Meghízott. Csontos arca kerek, párnás lett, nagy sötét szeme pedig mintha megkisebbedett volna, csak tekintete, szemében a fény maradt változatlan. Dávid arra gondolt, ha története376