Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

Kinek nyújthat még vigaszt, örömet, ha legkisebb gyermeke, egyetlen komoly támasza is el akarja hagyni? Csak ne mondta volna, „a legkisebb gyermeke"! Most vette csak észre, hogy anyja őt sem méri az idővel, hogy nem alkalmazza rá az éveket, hogy most is legszívesebben dajkálná, mint egy kisgyereket. Dávid naiv vigaszára, hogy minden héten ír egy hosszú levelet, anyja azt válaszolta, hogy mindez ostobaság. A levelek semmiért sem kárpótolják, mert mi haszna abból, ha valamennyi gyermeke, akiket nehezen szült és nevelt fel, idővel levelekké zsugorodnak össze. Amellett egyáltalában nem érti, miért van minderre szükség. Dávid nem tehetett egyebet, mint hogy azt válaszolta, olyan nehéz idők járnak most a zsidókra, hogy feltétlenül meg kell tanulnia az önállóságot, meg kell tanulnia a saját lábára állni. — Ostobaság — válaszolta most már józanul, drága, rekedtes hangján —, mit beszélsz te önállóságról, amikor nekem van szükségem a te segítségedre! — A segítséget megkapod — válaszolta határozottan. — Abban a pillanatban, amint feladsz egy táviratot, hogy jöjjek haza, nyomban itt vagyok. De ha úgy akarod, megírhatom Jolinak vagy Barinak, hogy jöjjenek ide. — Nem, nem — tiltakozott most szenvedélyesen az anyja —, maradjanak csak a szülővárosukban, melynek minden fáját, bokrát, kövét, emberét ismerik. Sokkal jobban eligazodnak ott, mint ebben az idegen nagyvárosban. Könnyebb az életük, de neked igazán nem tudom, mennyivel lesz könnyebb egy idegen faluban, idegen emberek között? — Tudom, hogy nem lesz könnyebb, de meg kell próbálnom ... — mondta Dávid. — Talán éppen ott találom meg azt a megfelelő helyet, ahol mindannyian átvészelhetjük a közeledő veszélyt. — Ügy beszélsz, mint az apád — mondta ingerülten, miközben barna, könnyáztatta arcát kötényébe törölte, amely az égvilágon minden volt, törülköző éppúgy, mint zsebkendő és törlőrongy. 343