Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

— Még tavaly tavasszal kezdtek nőni, egy reggel észrevettem. — Nekem valahogy nem akar nőni. — Még fiatal vagy. — Már egy éve, hogy nem vagyok fiatal, felnőtt lány vagyok. — Férjhez akarsz menni? — Mennék szívesen, de szegény lány vagyok, és várnom kell még sok-sok évig. Hirtelen elhallgatott, szája panaszosan legörbült. Hangja remegett, amikor újra megszólalt. — Néha katonákról álmodom, nevető katonákról... és az én szívem is nevet. Nem tudom, a torkom ilyenkor úgy összeszorul, karjaim megnőnek hosszúra, vékonyra, feléjük szeretnék nyúlni, de semmi... Olyan rossz ez, lerúgom magamról a takarót, a kis Éva meg lemászik az ágyról, és újra betakar. Nem tudom, Éva mindig ébren van, sokszor, ha felriadok, ülni látom az ágyban, és néz, bámul a sötétbe, mintha látna ott valamit. Ha kérdezem, nem szól, gyorsan visszafekszik mellém, és a fal felé fordul. Egyszer megvertem, akkor megfenyegetett, hogy mindent elmond a mamának, amit álmomban beszélek. Azóta nem verem, félek tőle. Mondd, Emma, mit is beszélhet az ember álmában? — Nem tudom, én is álmodtam egyszer, de csak egy nyúlról, és olyan nagy füle volt, mint egy káposztalevél. — Egy nyúl — mondta révedezve Ida. — Neked mégiscsak jó. Halkan kinyílt az ajtó, a szoba küszöbén ott állt Éva, reszketve, rövid ingében, haja borzas volt, tágra nyílt szeme tele rémülettel. — Félek egyedül — mondta halkan. — Megyek — válaszolta Ida természetesen. Hatalmas árnyékot vetve a falra a lámpa felé ment, lábujjhegyre ágaskodott, sápadt kis arcát a fény felé fordította, ráfújt, és eloltotta a lángot, azután Éva felé tapogatózott, kézen fogta, és beemelte az ágyba. Emma nyakig magára húzta a takarót, és éber szemmel 32