Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

esze van neki, mint nekem ... Látod? ... Ezért nem szabad a legrosszabbra gondolni. — Nem gondoltam a legrosszabbra — felelte zavartan. — De hiszen azt hitted róla, hogy német fasiszta. — Nem gondoltam, kérem, csak féltem tőle, és kerestem a félelem ellen a bizonyítékot, ezért kérdeztem a szüleimtől. — Elhiszem, Dávid, be is bizonyítottad. A férjem elmondta, milyen derekasan viselkedtél. — Az én helyemben mindenki megtette volna. — Mindenki nem — tiltakozott mosolyogva az asszony. — Mindenki, aki velem járt iskolába, akit Chira tanított. —- Mondd, ki volt az a Chira? ... Mondj el mindent magadról, hisz alig tudok rólad valamit. Beszélj nyugodtan ... — bátorította. Dávid még sosem látta olyan szépnek Richternét, mint most, amikor Chira és élete iránt érdeklődött, amely alapjában ugyanaz, mint a fa és a falevél élete. Ez a hasonlat azért jutott eszébe, mert az asszony szép volt. Sápadt, olajbarna arcbőrén halvány rózsaszín árnyalatban szűrődött át a nemesség és a jóság izgalma, amely egész lényét fűtötte. Ügy tetszett, mintha ez a rózsaszín koromfekete szeme fényét is áthevítette volna. — Chira — mondta boldogan —, az én ősz hajú tanítóm. Neki köszönhetem, hogy szeretem a könyvet. Ö tanított meg a betű és a szó mélyebb értelmére, mint ahogy a köszönés mélyebb értelmére is ő tanított meg. Azt mondta, hogy nem elég, ha azt mondjuk, jó napot, jó estét, valóban kívánni is kell mindenkinek szívből a jő napot. Hadd érezze az a másik, hogy nem csupán udvariasságról, hanem szívből jövő jókívánságról van szó. Azt is mondta nekünk, hogy a köszönés... maga az a tény, hogy módunkban van köszönni minden idegen embernek, az emberi kultúra legmagasabb fokát jelenti, és ezért nem szabad elhanyagolni. így mondta, kérem. — Ez igaz, Dávid ... Hisz engem és a férjemet is ezzel a köszönéssel hódítottál meg ... — Ez azonban még semmi, kérem — folytatta lelkesen 280