Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

lat meg koszorút vásárolni, és nem vagyok hajlandó mások szennyesét mosni. Nem, nem akarok, és senki sem kényszeríthet rá. Feloldhatatlanul kemény volt Emmában a fájdalom. Ridegen visszautasította Zelma tervét. Ügy érezte, hogy soha többé nem lesz szomjas és éhes. A kezét nézte, lűgmarta vörös ujjait, és nem értette többé, legszívesebben eldobta volna karjával együtt mint haszontalan tárgyakat. A fuksziát nézte, a lecsüngő kék és piros harangokat, és nem értette azokat sem, kellemetlen volt neki a piros, a zöld, a kék, és mindaz ami a fénnyel és színekkel összefügg. — Egyedül szeretnék lenni — mondta szárazon. De Zelma nem mozdult. A kamrában hideg csönd volt. A két lány mereven, sárga arccal ült, ölbe hullott kezekkel. Ogy látszott, mintha halottak lennének, csak a faliakon csüngő Szűz Máriák mosolyogtak változatlanul derűs arccal. Ekkor nyitott be a vőlegény. Emma hirtelen, ijedten felpattant. Zelma jól szemügyre vette a vendéget. Azonnal megérezte, hogy ő az. Kedve lett volna szemébe vágni haragját, megvetését, legalább tudja meg az a csirkefogó, hogy felelőtlenül mégsem lehet garázdálkodni; de az idegen zárkózott, rideg arca visszariasztotta. Ez az idegen arc, széles kiálló arccsontjaival, a mongolokra emlékeztette, és úgy érezte, ha beszélne hozzá, hiába tenné, mert nem értené. Ennek az embernek a nyelve, a hangja is idegen lehet. Érezte, hogy fölösleges itt, ezért észrevétlenül kisurrant. Egyedül maradtak. A férfi Margitra gondolt, aki kinn az utcán vár rá. Gyorsan kell végeznie ezzel a félkegyelmű teremtéssel, aki hóbortjával meggátolta az esküvőjét. Mindenesetre barátságosan kell kezdenie. — Gyere közelebb — mondta Emmának. — Nem megyek — felelte ridegen. — Nem bántalak. — Nem félek. Mint elszánt ellenségek álltak egymással szemben. A fér172