Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

szívesebben a szívét szakította volna íki és tépte volna szét. Csak hideg, kegyetlen borzalmat érzett, szaggatta, marcangolta valami belülről, mintha fekete madarak eleven húsába vájtak volna éles csőrükkel. Teljes volt benne a sötétség. Legszívesebben ordított volna, hogy mindenki hallja embertelen keservét, de ehhez nem volt ereje. Mi is történt, hogyan is történhetett, hogy a fényből egyszerre ebbe a koromsötétségbe zuhant. És képtelen valamit kiemelni a száguldó, tomboló zűrzavarból. Zelma meggyújtotta a lámpát, és amikor a sárga homályos fény szétáradt a szobában, mintha világosságot gyújtott volna Emma agyában; már tudta ... — Nem vagyok menyasszony többé — mondta tompán. — Mi történt, Emma? Emma röviden elmondta, ridegen, mert úgy érezte, hogy így kell beszélnie, hadd égjen el benne minden; a szíve, a gyomra, a keze, a lába váljon hamuvá. Az agya most már tiszta volt, élesen látta széthullott életét. — Talán tévedtél? — kérdezte Zelma. — Ha így lenne — felelte Emma fáradtan —, akkor az egész életem egy tévedés volt, és újra kellene kezdenem. Meg kellene tagadnom a szívemet, hogy valakit szerettem, és azt is, hogy engem szerettek. — Hallgass meg — kérte Zelma, mert hirtelen felmerült benne az a terv, hogy együtt mehetnének el innen. Hisz Emmának is van pénze. De Emma nem engedte szóhoz jutni, a szavak fojtogatták, és beszélnie kellett. — Meg kellene tagadnom mindent — folytatta látszólag nyugodtan —, és ami megmaradna bennem kitörölhetetlenül, az egy piszkos éjszaka lenne. Egy éjszaka, amely éppúgy hozzátartozik az életemhez, mint a kezem, lábam vagy a szemem. Hogyan igazoljam én ezt az éjszakát, mit tegyek, mivel magyarázzam? Eddig rendben volt, mert szennyben, piszokban turkáltam, de mindezzel őt szolgáltam. Most mit tegyek, kit szolgáljak? ... Ö, volt nekem elég időm gondolkodni, amíg a mosóteknőtől eljutottam idáig. Ö, nem, nem... nincs kedvem újrakezdeni, többé nem vagyok hajlandó fáty171