Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

— Sohasem láttalak — volt a felelet. Emma úgy érezte, hogy a hang idegen, nem illik az archoz, de még mindig nem hitte el, mintha attól tartana, hogy csak félreértésről van szó. — Miért tegezel akkor? — Nem tudom. Emma hirtelen térdre borult. — Nem emlékszel, amikor kezedet-lábadat a szívemen melengettem?! — Nem! — És arra sem, amikor magadhoz szorítottál erős, csontos karjaiddal, és megesküdtél, hogy addig fogsz szeretni, amíg élet lesz benned? És én hittem ... jaj, jobban hittem benned, mint Istenben. — Összetévesztesz valakivel. — Ö ... ó ... nem tévedek ... hogy is tévedhetnék én ... ha Isten a földre jönne, lehet, hogy nem ismerném meg, de téged ... — Kelj fel — mondta szánalommal a vőlegény, és fel akarta segíteni. Emma elhárította. — Ne nyúlj hozzám, magam is felállók. — De hisz nem bántottalak. Emma most sudáregyenesen állt, hangja rideg volt és kemény. — Elég, ha elfelejtettél. Én nem tévedek, szemed alatt még ott van az a mákszínű anyajegy, és a hangod is egészen olyan, amilyen akkor este volt, amikor félig megfagyva jöttél be hozzám az ablakon. Semmi sem változott rajtad, csak engem hullajtottál el, elfelejtettél, elvesztettél valahol, magad sem tudod, hol. De én ... én őriztelek — hangja hirtelen elcsuklott. — Nem baj, hisz nem akarok én tőled semmit, inkább adni akartam, mindent, amit azóta összegyűjtöttem számodra. De neked, látom, nem kell, most már tudom, és elmegyek. A tömeg néma áhítattal félreállt az útjából, és Emma öszszekulcsolt kezekkel kifelé tartott. — Várj, Emma. 169