Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

— Hagyja, /kérem, hisz ártatlan! Emma riadtan körülnézett, egy ismerőst keresett, valakit, aki most, most a segítségére sietne. Ha Zelma vagy Ida itt lenne, vagy Lángné, vagy akár a Fodorné, valaki, valaki, aki tudja... aki itt állna előtte ebben a nehéz helyzetben. Elég lenne, ha csak látná, mert már nem bírja, érzi, hogy a karja enged, ereje elhagyja. Akkor szólalt meg a vőlegény, az utolsó pillanatban. Hirtelen szilárdnak, erősnek érezte magát újra. — Te piszok — köpte feléje Bulláné. — Én ártatlan vagyok — felelte Emma nyugodtan. — Igaz? —• fordult a vőlegényhez. — Igaz — felelte a vőlegény. Ez elegendő volt, hogy Emma hangosan, örömittasan, diadallal felkiáltson, és hangja győzedelmesen betöltse a templomot. — Ugye mondtam, lássátok és halljátok, ő az, akire vártam éjjel és nappal; ő az, akiért imádkoztam szívem szomorúságával, örömével. Most lássátok végre a csodát. Isten meghallgatott, és elküldte nekem őt. Margit ráébredt, hogy itt sokkal többről van szó, mint egyszerű botrányról. Ez a kis jelentéktelen teremtés, olcsó fátylával és félrecsúszott koszorújával hatalmas ellenségnek bizonyul. Nem akar kevesebbet, mint elvinni azt, akit keserves küzdelmek árán kiharcolt magának. Ezt már nem lehet szó nélkül hagyni. Fölényesen szerette volna elintézni, egyetlen szóval rásújtani, mint egy súlyos kalapáccsal. De amikor Emma lángoló szemébe nézett, csak ezt dadogta tehetetlenül: — Ez az én vőlegényem. Emma, mint aki biztos a dolgában, hirtelen eleresztette a vőlegényt, és elszántan Margit elé állt. — Hazudsz! — kiáltotta meggyőződéssel. — Sem a testeddel, sem a lelkeddel nem kívántad úgy mint én. És nem virrasztottál felette éjszakákat úgy, mint én. Amikor mindenki behunyt szemmel pihent az egész világon, az én szívem és szemem lázasan virrasztott. De végre itt van, rátaláltam, és nem adom többé senkinek, nem adom, érted?! 167